Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

14. Rész



***Andy***


Theától nem megszokott kinézettel, felfogott hajjal, karikás szemekkel nyitott ajtót. Meglepődve néztem rá, majd arrébb állt, s szó nélkül engedett be, majd becsukta mögöttem az ajtót és elvonszolta magát a kanapéra, majd kezébe vette kávésbögréjét.




- Jól vagy? - Kérdeztem tőle, miközben leültem, vele szemben a dohányzó asztal sarkára.


- Úgy nézek ki? - Kérdezte felindultan, mint aki haragszik az egész világra.


- De, történt valami? Mi a baj? - Kérdeztem tőle, már-már idegesen, s az arcát fürkésztem, némi reakcióért.


- Csak, rosszat álmodtam. - Nyögte ki végre, én pedig megnyugodtam.


- Hála az égnek, nagyon megijesztettél. Azt hittem történt valami nagyobb baj.


- Nem, csak - akadt el a szava, s elgondolkozott valamin - ráérsz?


- Persze, van néhány órám - mosolyogtam rá, szívélyesen, s leültem mellé a kanapéra - Nos hallgatlak, de előbb. Nem üdvözöltél.


Erre a mondatomra, egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkába, igaz, nem volt őszinte, de jobb mint az eddigi komor, reakciómentes arckifejezés. Közel bújt hozzám, én átkaroltam a vállát, majd felpillantott s halvány, puszit nyomott a számra.


- Így megfelel? - kérdezte, talán egy picit jobb kedvel, de mintha idegesen csengett volna a hangja.


- Teljesen. Szóval, mit csináljunk? - Mozgattam meg, szemöldökömet, és egy kaján vigyorral próbáltam felvidítani, de nem jött be.


- Szeretnék neked elmesélni valamit. - Ekkor láttam, hogy fontos dolog következik, így félre raktam a viccelődést és én is komolyra váltottam.


- Amit csak szeretnél - válaszoltam kissé türelmetlenül.


- Néhány hónapja, pontosabban december közepén, a szüleim autóbalesetet szenvedtek. - Kezdte el a mondandóját, nekem pedig az a maradék mosoly is lehervadt az arcomról.


Kis szünet után, nagyot nyelve folytatta. - Nem voltak szokványos szülők. A maguk módján neveltek fel. Nem jártam iskolába, magán tanuló voltam, délutánonként rajz, és nyelv tanár járt hozzám. Táncoltam, és zenéltem. Édesapám azt szerette volna, ha mindenből a legjobbat kapom és úgy gondolta így jó nekem. Eleinte én is így voltam ezzel, de mikor láttam, hogy más gyerekek az iskolában összebarátkoznak, szórakozni járnak, és esténként vagy hétvégén összeülnek és beszélgetnek, vagy csak jól érzik magukat, mindennél jobban szerettem volna, ha nekem is lennének barátaim. A vége fele, elég sokat veszekedtem velük emiatt. Hiába tudtam, tényleg csak jót akartak, én nem így éltem meg ezt. Mindig arra gondoltam, mikor én otthon ültem, mások abban a percben jól érzik magukat valahol... Mikor édesapám belátta, és megértette mi a bajom, édesanyámmal kitalálta, hogy keresnek nekem valakit, akivel barátkozhatok - nevette el magát erre a mondatra keserédesen. Elég furcsa, hogy a szüleim keresnek nekem barátokat, nem? - tette fel a költői kérdést, választ nem várt rá.- Tehát, ezen felbuzdulva, édesapám meghívta az egyik munkatársát, Johnatan Moore-t és családját vacsorára, persze nem kis hátsó szándékkal, mert Johnatannak van egy fia David.


Mikor megérkeztek vacsorára, apa mindent megtett, hogy összebarátkozzunk Daviddal, ami sikerült is. Megszerettük egymást, sülve főve együtt voltunk, végre nekem is megadatott, hogy elmenjek szórakozni, bulizni s jól érezzem magam. Végre lett egy barátom.


Mikor felhívtak és elmondták, hogy mi történt a szüleimmel, David akkor is mellettem volt. Támogatott, kihúzott a depresszióból, ott volt s nem hagyott magamra. Mikor jobban lettem, apu cégét amit rám hagyott, rábíztam. Most ő vezeti, segít nekem, így nincs vele gondom ő pedig azt csinálja, amit mindig is szeretett volna.



Andy, pár napja, Daviddal találkoztál a kávézóban. Emlékszem, hogy milyen feldúltan mentél el, és mivel már rég kérsz arra, hogy meséljek a múltamról, hát itt van. Nyilván megérted, miért nem ment ez eddig. Azért jöttem Londonba, mert úgy éreztem, a szüleim házában megfulladok. Ott voltak a cuccai körülöttem, úgy ahogy otthagyták mielőtt elmentek. A légzés is fájt, amíg ott voltam. Úgy éreztem el kell meneküljek, és csak felejteni akartam. Ott hagytam mindent, Davidot is, aki talán a legfontosabb személy volt az életemben, máig.


Végre megkaptam azt amire vágytam, elmondta a nagy titkot, azt amiről nem akart beszélni, én mégis úgy érzem, bár ne tette volna. Sok mindent értettem meg, most már tudom miért kérdezte azt, hogy milyen volt iskolába járni, és miért olyan visszahúzódó. Nem akarom ezt az érzést, nem akarom sajnálni őt, és nyilván ezt is szerette volna elkerülni, mikor nem mesélt erről. Félek, máshogy nézek majd rá, nem azt a gyönyörű önfeledt, magabiztos lányt látom majd, hanem egy összetört csalódott lelket, aki menekül.



- Én, nem tudom mit mondhatnék, pillantottam rá, de ő fejét lehajtva vizslatta a körmeit. - Sajnálom, hogy ez történt, és azt is, hogy így viselkedtem veled.

- Mindegy, nem akarom, hogy sajnálj. Az egészből azt akartam kihozni, hogy az álom, rendszerint mindig visszatér és mindig ugyan az történik.

- És miről szólt ez az álom? Talán ha elmondod, jobb lesz - mondtam neki biztatóan . Nagy sóhajjal kezdett neki a történetnek.

- Egy erdőben voltam, tél volt és hideg. Mindenhol csak fákat és havat láttam. Futottam valami elől, ami kergetett, de hiába néztem körül, semmit sem láttam, de éreztem hogy közel van. Egyszer csak lerántott valami a földre, majd elnyelt a sötétség. Megint meghaltam álmomban, és az a kín, a fájdalom - zokogott a tenyerébe zaklatottan. Közel húztam magamhoz és a hátát kezdtem simogatni.

- Csss... semmi baj. Csak egy álom volt. Nem igazi. Csak álom, nyugodj meg. - Nyugtattam.

- Igen, de olyan valóságos volt. És - akadt el a szava majd kis idő múlva folytatta. - A szüleim is ezt érezhették? Ugyan ezt, mikor meghaltak?

- Hé, figyelj rám! - Fordítottam teljes testtel magammal szemben - Ez csak egy álom! Igaz, hogy nem tudhatom mit éreztek mikor elmentek, de abban biztos vagyok, hogy most már fentről figyelnek téged, és büszkék rád. Erős vagy és kiegyensúlyozott. Igaz, eljöttél, de ez teljesen érthető. Változásra volt szükséged. Ezért ne legyen bűntudatod. Te nem tehetsz semmiről. Érted? - Fogtam körül két tenyeremmel az arcát.

Válaszul csak gyengén bólogatott, majd mellkasomhoz bújt.



A kezem zsibbadt, a derekam fájt, de ez mind mellékes volt, hisz Thea halk szuszogása jelezte, hogy végre megnyugodott és elaludt. Óvatosan csúsztam ki alóla, majd karjaimba vettem és lefektettem az ágyába. Mikor épp betakartam, álmosan pillantott rám.

- Mennem kell, de pihenj csak tovább, rendben?

- Ne menj el! - Kérlelt halkan, nekem pedig majd megszakadt a szívem.

- Muszáj. Ne haragudj!

- Hát jól van. Menj csak. - Törődött bele, s már a szeme csukva is volt, látszott, tényleg kimerült. Apró puszit adtam a homlokára majd elindultam.

Egy újabb zűrös nap. Mit is vártam, ha nem Elenorral vagy Ronaldal van a baj, akkor Thea akad ki. Nem elég, a nyomás ami rajtam van, még ez is.

Tényleg teljesen megbízik bennem, nekem adta a szüzességét, most pedig rám bízta a titkát is. Félek nem tudok majd annyit adni neki, amennyit megérdemel. Mi lesz ha nem tudok majd kilépni, mi lesz ha nem tudom elhagyni Elenort? Ha majd nem akarja már így ezt az egészet. Mi lesz vele? Mi lesz velem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!