Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

15. Rész



***Andy***

"Az irodámba, most! R" - Már csak ez hiányzott, gondoltam mérgelődve az üzenet láttán.

A mobilomat visszarejtettem a zsebembe s miután nehéz szívvel elköszöntem Theától, és Ronald házához vettem az irányt. Csengetés nélkül léptem be a hatalmas előtérbe, majd egyenesen az irodájához mentem. Egy nagy fehér bőrrel bevont ajtó választott el főnökömtől. Két tompa kopogással jeleztem, hogy be szeretnék lépni. Egy halk tessék jelezte, hogy fogadni tud. Meglepetésemre, ezúttal elmaradt a gúnyos üdvözlés, s a megvető tekintet. Helyette csend várt rám. Ronald a szokásos helyén ült, a nagy fa berakásos íróasztal mögött, egy hatalmas fekete irodai székben s az asztalára könyökölve egy revolverrel játszadozott.


A tárat kilökte oldalra, vissza tolta, majd megforgatta, újra és újra, szó nélkül. A feszültség szinte tapintható volt köztünk. Nem sok jóra számíthattam, előre éreztem.


- Egész nap ott fogsz állni? - Lökte oda foghegyről, rám sem pillantva. - Én lassan, komótosan sétáltam oda az asztalával szemben elhelyezkedő székhez, majd leültem.
- Üzentél! - Mondtam célzásul, hogy kezdjen bele a mondandójába.
Tisztában vagyok vele! - Förmedt rám. A szám kiszáradt, szinte alig tudtam nyelni. Tudtam miért hívott. Lebuktam, lebuktunk.
- Mit mondtam neked arról, hogy hagyd békén azt a lányt? Te nem értesz a szép szóból? - Kérdezte, s végre rám pillantott. Szemében, düh, és visszafojtott agresszió csillant fel.
- Nem csináltam semmit! - Tagadtam a valóságot.
- Te ne hazudj nekem! - Emelte meg a hangját erélyesen, majd jobb kezével az asztalra csapott, a balban továbbra is a revolver markolatát szorította, s felugrott. - Én, csak lehajtott fejjel vártam, mit fog mondani vagy tenni.
- Szóval, halljam. Mi a francért nem hagyod végre békén? Magyarázd meg, és talán, megbékélek... vagy nem! - Fejezte be a végét gúnyosan.
-Muszáj volt valamit mondanom, és úgy döntöttem, az csak az igazság lehet. Ha ez az utolsó, amit mondhatok, az legyen igaz.
- Mert szeretem őt! - Dünnyögtem az orrom alá.
- Tessék? Nem hallottam tisztán! - Parancsolt ismétlésre.
- Mert szeretem őt! - Ismételtem meg hangosan, s a szemébe néztem. Egész közel állt hozzám, az asztal sarkának dőlve, karba tett kézzel gőgös testtartással hallgatta a válaszom.
- Szóval szereted mi? - Kacagott erőltetetten és gúnyosan. - Ne szórakozz már, azt a libát? Tudod te egyáltalán honnan jött és miért? Nem is ismered fiam, ne rontsd el Elenorral. - Enyhült meg a hanglejtése, számomra is meglepő módon.
- Ronald - szólítottam meg nyugodtan s bátran. - Tudom, ki ő, tudom, hogy hol élt mit csinált eddigi életében és azt is, miért van most itt, Londonban. Szeretem őt, jobban mint bárki mást eddig. Én - akadt el a mondatom. - Én nem vagyok elég jó Elenornak, hidd el. Nem tudok neki annyit nyújtani, amennyit megérdemelne. Nem én vagyok a megfelelő számára, hát nem érted? - Hevesen próbáltam elmagyarázni neki az igazam, de mindhiába.
Hirtelen mozdulattal a fejemnek szegezte a fegyvert, majd dühösen szűrte a fogai közt a szavakat.
- Azt majd Elenor eldönti. Vagy tudod mit? Majd meglátjuk Isten mit szól hozzá- kacagott élesen. - Egy golyó Andy, csak egy van benne. Egy lövés, ha talál, vége a történetednek - sorolta lassan, s közben a körbe járt, s már a tarkómnak szegezte a fegyvert. - De ha van akkora szerencséd, és nem lőlek le, nyugton maradsz végre, elhagyod azt a libát, csinálsz végre egy fiú unokát nekem, utána pedig akár tőlem fel is akaszthatod magad. Na, mit szólsz? - Kacagott harsányan, majd folytatta. - Hagyd csak, ez nem kérdés volt.
Hallottam a hátam mögött a kakas koppanását, ami azt jelezte, a fegyver üzemkész.
A szívem a torkomban dobogott, a szám, ha lehet még jobban kiszáradt. Összeszorított szemmel vártam a véget, s nem tudtam másra gondolni, csak azokra akiket szeretek. Anyára, Rose-ra és Theára.
Anya, mi lesz anyával? Hogyan jár majd el a kezelésekre, Rose fizetése nem elég és ő, hogy bírja majd egyedül? Thea pedig... nem veszíthet el engem is. Nem szabad. Így is túl sok embert veszített már el idő előtt, nem lehet, hogy én is magára hagyjam. - Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, míg vártam a lehetséges halált.
A pisztoly kattant, de nem történt semmi. Élek! - Hevesen fújtam ki az izgalomtól a tüdőmbe szorult levegőt. Kissé megnyugodtam attól, hogy a fegyver üres kattanása után nem érzetem fájdalmat, pedig szinte biztosra vettem, hogy ez már a vég.
- Nos akkor, most, hogy ekkora mákod van - eresztette le a fegyvert, s úgy szólt hozzám, mintha mi sem történt volna - beszéljünk arról hogyan fogsz viselkedni, és ha ez nem megy, akkor mi fog történni. - Ült le lazán a székébe.
Tehát, most fogod magad, elmész szépen a kis kurvádhoz, megmondod neki, hogy tévedtél, Elenort szereted. Holnaptól pedig, kedves leszel a lányommal. Nem bunkósodsz, nem flegmázol, nem vitázol. A csillagokat is lehozod neki, ha ő azt kéri. A napokban pedig ráveszed, hogy hamarosan szüljön neked gyereket, és addig próbálkoztok, amíg fiú unokám nem születik. Megértetted? - Közölte velem.
- És ha nem? - Kérdeztem rá felelőtlenül, hisz mit tehetne még, miután majdnem lelőtt és elveszi tőlem azt akit szívből szeretek?
- Emlékeztess ha nem így van, de van egy cuki húgocskád is. Egyikőnk sem szeretné, ha valami baja esne. Mondjuk egy rablás? Vagy egy utcai verekedés? Már látom is a szalagcímet. Gyilkosság áldozata lett a huszonhárom éves pincérnő, Rose Johnson. Az elkövető kiléte ismeretlen.
Gúnyos kacagása, élesen hatolt be a tudatomba. A düh, melyet éreztem végig áramlott az ereimben. Nem akartam mást, csak kijutni innen.
- Megértettem Ronald! - Szűrtem ki nehézkesen a fogaim közt.
- Látod, tudsz te ha akarsz! Ja! Majd el felejtettem. Semmi trükk, mert a következő ilyen szituációban nem te ülsz majd abba a székbe, hanem a kis vörös, és hidd el, gondoskodom róla, hogy meg legyen töltve a fegyver.
A kezében lévő pisztoly tárát oldalra csúsztatta, majd fejjel lefele emelte fel a fegyvert, melyből egy golyó sem esett ki. Nem volt megtöltve. Ez az egész, számára, csak egy vicc volt, semmi több. Egy újabb fenyegetés, de sajnos ismerem, nem csak üres szavakkal dobálózik. Ha mondja, meg is teszi.
Nagy léptekkel indultam ki az irodából s mikor becsuktam az ajtót, Elenor már várt rám. - Csak ez hiányzott! - Mormoltam az orrom alatt.
Ne haragudj Eli, most nem érek rá. El kell intéznem valamit! - Próbáltam lerázni, de nem sikerült.
- Jaj Andy, ne csináld már. Rá ér később is. - Nyavalygott s közben a sarkamban topogott, míg én nagy léptekkel haladtam kifelé.
- Nem érted, hogy nem érek rá? - Förmedtem rá út közben.
- Theához mész? - Vetette oda a kérdést, én pedig megtorpantam, háttal neki, majd lassan fordultam vele szembe.
- Ezt meg honnan veszed? -Kérdeztem értetlenkedve.
- Tisztában vagyok vele, hogy hetek óra kavarsz vele, arról nem is beszélve, hogy hallottam apa mit mondott neked! - Mondta nyugodtan, tőle nem megszokott módon.
- Eli én - nyögtem, nem tudtam mit mondani. Csak álltam s néztem őt, olyan szomorú volt. Olyan nyugodt. Szinte nem is önmaga. Mint aki ebbe az egészbe már beletörődött.
- Eli, tudom, hogy ez fontos neked, vagyis nekem is, szóval na, érted - beszéltem össze vissza - de most tényleg el kell mennem. Holnap visszajövök, leülünk és megbeszélünk mindent. Rendben? - Néztem a szemébe, s két oldalról közre vettem a felkarját.
- Ne érj hozzám! - Szólt rám erélyesen, majd ellökött magától. Csendben álltunk egymással szemben. Láttam, hogy jár az agya, de nem szólt egy darabig semmit. - Holnap este nyolc. Ne késs! - Közölte velem a tényeket, pont, mint az apja, ridegen, majd sarkon fordult és emelt fővel távozott. Álldogáltam még egy darabig, néztem utána, de nem tudtam hova tenni a dolgokat. Mikor feleszméltem, elindultam haza. Muszáj egy kicsit átgondoljam, nem tudom mit tehetnék. Kell, hogy legyen megoldás, nem lehet vége, még csak most kezdődött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!