Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

16. Rész



***Thea***

Újra lementem a kávézóba, hátha láthatom Andyt. Hiába hívtam és SMS-eztem neki, sosem írt vissza, vagy vette fel.  Két hét után, először pillanthattam meg, s rögtön hozzá vettem az irányt. Háttal ült nekem. 

- Jé! Téged is lehet látni? - Súgtam hátulról a fülébe gúnyosan, miközben lehuppantam vele szembe a boxba. Nagyon dühös voltam rá, amiért megint eltűnt és feltett szándékom volt kérdőre vonni. 

- Beszélnünk kell - nyögte nehézkesen a szavakat, riadt arckifejezéssel. 
- Rendben - feleltem hanglejtésemet felfelé gördítve. 

- Szeretlek, ugye tudod? Ugye sosem felejted el ezt?  - Hangja remegett, nem volt határozott, nem volt magabiztos, mint ezelőtt mindig.

- Ezt miért itt mondod? - Súgtam halkabban, s közben körülnéztem, ki hallhatta.

- Mert már mindegy ki hallja. Mikor legutóbb találkoztunk...

- Két hete! - Vágtam közbe gúnyosan a sérelmemet.

- Igen két hete, sajnálom, nekem egyszerűen gondolkoznom kellett.

- Azért szólhattál volna, hogy ne várjalak, vagy valami! - Közöltem még mindig sértődötten, s haragosabban. 

- Tudom, de akkor kaptam egy üzenetet Ronaldtól, hogy találkozni akar velem. Mikor bementem az irodájába és nem gúnyolódott velem, rögtön tudtam, hogy baj van. - Tartott kis hatásszünetet két mondata között, nekem pedig a gyomrom görcsbe rándult a hír hallatán. - De ugye nincs baj, nem bántott? - Kérdeztem rémülten, s a lehetséges sérüléseket kerestem rajta a szememmel.

- Nem, vagyis nem úgy, ahogy gondolod. A célja az volt, hogy rám ijesszen, s meggyőzzön, hiba, ami köztünk van. - Mondta el a történéseket, s a szeméből már sugárzott a folytatás.

- Tessék? Nem! Az nem lehet. Nem teheted! - Próbáltam tagadni a nyilvánvalót, de már tudtam, hová akar kilyukadni. - Nem, ezt nem akarom hallani! - Pattantam fel ülő helyzetemből, s indultam ki a kávézóból. Andy már a járdán ért utol.

- Kérlek Thea csak hallgass meg! Nem tehetek mást. Szeretlek, de önzőn viselkedtem azzal, hogy csak magamra gondoltam, s ezzel veszélybe sodortalak téged, és a családomat is. Tévedtem, nem kellett volna belekezdenem ebbe, tudhattam volna, mi történik majd. Sajnálom, ennek így kell lennie. Mit tehetnék? - Kérdezte ő is kétségek közt. - Választás elé állított, vagy a Rose élete vagy a tied. Mindezek mellett, már Elenor is tudja.

- Tessék? Honnan a francból tudnak ezek mindent? Ez nem lehet igaz! - Temettem tenyerembe az arcom, de mikor Andy megsimította a felkarom, felkaptam a fejem. Mikor felpillantottam rá, egy felénk száguldó autót pillantottam meg a szemem sarkából. Annyi időm volt, hogy ellökjem Andyt az útból, engem viszont oldalról kapott el a jármű. Nem veszítettem el az eszméletem, de a fejem s a karom iszonyatosan fájt, a sokk miatt pedig szinte mozdulni sem tudtam. Matt teljesen kiborult, rémült arccal futott hozzám, de egyszerűen nem tudtam elmondani, hogy jól vagyok-e.

Ezután gyorsan történt minden, a sofőr elhajtott, Rose és munkatársai, valamint a kávézó néhány vendége, szörnyülködve rohant ki, a bámészkodók csak gyűltek, Matt pedig egy percre sem eresztett el, csak pánikolva nyugtatgatott, pedig, talán neki lett volna szüksége nyugtató szóra. A mentő hamar kiért, s azonnal a hordágyra helyeztek. Ő is velem akart jönni, de halk szavakkal jeleztem, nincs rá szükségem. Ő csak állt, döbbenten, s engem nézett, ahogy behelyeztek a mentőbe. Még az utolsó pillantásommal követtem a mozdulatait. Arcát a tenyerébe ejtve rogyott térdre, ott, az utca közepén. A szemem elnehezült. Nem éreztem mást, csak nyugalmat s fáradtságot. Nem féltem, nem rettegtem. Végtelen nyugalom szállt lelkembe. Lassan lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a fény, az a megnyugtató boldogság, magába zárjon. Láttam a szüleimet, ott álltak, mosolyogva, s engem vártak. 

- Anya? Apa? - Zokogtam fel örömömben, s lépteimet sürgetve, siettem hozzájuk közel. Már nem fájt semmi, nem érzetem fájdalmat, szomorúságot, csak végtelen boldogságot.

- Szerbusz, drágám! - Fogadott édesanyám szívet melengető mosolya.

- Jól figyelj rám kicsikém mert nincs sok időnk! - Mondta sürgetve édesapám.

- Nem! Most már van időnk. Nem megyek sehova, itt maradok veletek. - Bizonygattam boldogan.

- Nem, még nem jött el az időd. Fel kell ébredned és vigyáznod kell magatokra! - Nézett édesanyám mélyen s határozottan a szemembe.

- Magunkra? Anya, miről beszélsz? Hisz csak én maradtam. - Értetlenkedtem.

- Hamarosan megérted, de most ébredj Thea! Nyisd ki a szemed! - Hallottam édesapám halkuló hangját, melyet egy idegen hang váltott fel.

- Ébredj Thea! Nyisd ki szépen a szemed! - Hallottam újra felcsendülni az ismeretlen hangot. Mély levegőt vettem, s megéreztem a fertőtlenítő elviselhetetlen szagát. Lassan nyitottam ki a szemem, de a fény, bántotta a retinám, melytől újra becsukni kívántam pilláimat.

- Nem, nem! Nyisd csak ki! - Hallatszott az idegen hangja újra, melytől új kérdés merült fel bennem.

- Hol vagyok? - Kérdeztem kábán, s rekedten. - Én Scarlet vagyok, az ápolónőd. Kórházban vagy, baleseted volt néhány órája. Azóta nem ébredtél fel, hogy a mentőben elájultál, de szerencsére nincs maradandó sérülésed. A fejed csúnyán beverted, agyrázkódásod van, a bal karod pedig eltört, de ezen kívül néhány karcolással megúsztad. Nagy szerencséd volt. A doktor úr hamarosan ide ér és akkor pontosan tájékoztat.

Így, hogy felidézte, már én is emlékszem a szörnyű veszekedésre, arra, hogy miket mondott Andy s a balesetre is. Ahogy az emlékek, úgy a fájdalom is eluralkodott a szívemben. Újra éreztem, újra fájt.

- Kérhetek valamit inni? Nagyon szomjas vagyok. - Kértem ápolónőm segítségét.

- Persze, hozom, egyébként pedig a látogatóid kint várnak. Már nagyon izgulnak érted.

- Kik azok? - Kérdeztem, de tudtam, hogy csak Andy és Rose lehet az.

- Egy lány és egy fiú. Azt mondták a barátaid. Szóljak nekik? - Kérdezte kedvesen.

- Csak a lánynak. A fiút nem akarom látni. Köszönöm - feleltem elhalkuló hangon, majd a plafont kezdtem bámulni.

- Nagyon szívesen! - Mosolygott, s már ott sem volt. Pár másodperc után, Rose csörtetett be, s borult a karjaimba. Arca nyúzott s könnyektől áztatott, haja rendezetlen. Még mindig a rózsaszín, kötényes egyenruháját viselte.

- Istenem Thea! Annyira aggódtunk. Borzalmas volt látni téged ott feküdni - kezdett újra sírni. - Hogy vagy? Jobban érzed magad?

- Nyugodj meg Rose, semmi baj. Rendben leszek! - Mosolyogtam rá. Hazudtam. Sosem leszek már jól. Életem szerelme most hagyott el, s ha ez nem volna elég, elütöttek, a fejem majd szétrobban, s a karom is lüktet. De ez mind semmiség ahhoz képest, amit idebent érzek, a szívemben. Mi jöhet még?

- Itt van Andy is. Behívom, jó? - Indult az ajtó felé, de megállítottam.

- Rose ne! Nem szeretném látni. - Mondtam szomorúan.

- Nem tudom mi történt a baleset előtt, de nagyon aggódik érted. Teljesen kiborult. Csak hagyd, hogy bejöjjön. Kérlek. - Kérlelt, de tervét, miszerint rám erőlteti az akaratát, Scarlet szakította meg.

- Itt a víz - adta a kezembe óvatosan - a doktor úr pedig perceken belül itt lesz, hogy megvizsgáljon és tájékoztasson - nézett rám, továbbra is barátságosan.

- Most pedig, hagyjuk magára a beteget, pihenésre van szüksége - pillantott rá Rosera Scarlet.

- De utána visszajöhetek? - Kérdezte kérlelő hangon, akár egy kislány a cukorka boltban.

- Nem! Ma már csak én látogatom. Mint mondtam, aludnia és pihennie kell.

- Tessékelte ki Roset az ajtón.

- Szia! Holnap bejövök. - Fordult vissza hozzám barátnőm, én pedig tettetett mosollyal viszonoztam a gesztusát.

Épp, hogy becsukódott az ajtó, egy idősebb, pocakos úriember lépett be a kórtermembe. Elegáns inget és nyakkendőt viselt, megkoronázva kilétét pedig, hófehér köpenybe bújt.

- Üdvözlöm! Dr. Robson vagyok, az orvosa. Ha nem bánja, megvizsgálnám, hogy minden rendben van -e. - Lépett közelebb hozzám, s én bólintással jeleztem a beleegyezésemet.

- Scarlet elmondta mi törtnét? - Kérdezte, miközben a szemembe világított.

- Igen, elütött egy autó. - Feleltem gépiesen. Alig vártam, hogy végezzünk, s végre pihenhessek.

- Nos akkor gondolom a főbb sérüléseit is elmondta - feltételezte.

- Igen el. - feleltem

- Akkor még egy dologról kellene tájékoztatnom önt. Ez még nem biztos, de nagy a valószínűsége. A vérvizsgálata során, minden rendben volt, de megemelkedett HCG hormont tapasztaltunk. Az alhasi ultrahang során is észleltünk változásokat. Túl korai lenne még bármit mondanom, de nagy az esélye, hogy gyermeket vár. Szerencsére a balesetben semmilyen fontos szerve nem sérült, így ha a későbbiekben bebizonyosodik, hogy terhes, és az embrió életképes, akkor semmi akadálya a szülésnek. Természetesen, ha ezt ön is így gondolja.

- Tessék? Én nem lehetek terhes! Védekeztünk, én gyógyszert szedek és...- akadt el a szavam.

- Kisasszony, tudja, semmi sem száz százalékos, és rengeteg minden befolyásolhatja a hatékonyságot, de javaslom, még ne izgassa fel magát. Biztosan szükség van még néhány hétre, hogy ténylegesen meg lehessen állapítani. - Mosolygott rám bizakodóan, majd elmondta, holnap újra meglátogat, jobbulást kívánt, sarkon fordult és távozott, engem magamra hagyva.

Hát erről beszéltek. Vigyáznom kell magunkra. De ez hogyan lehetséges? Hogyan láthattam őket, s hogyan tudhatták azt, amit még én se? Mihez kezdjek ezután? Andy elhagyott, megértem, igaza van. A családja fontosabb, mint én. Most, hogy belegondolok, magam sem döntöttem volna másképp. Hiába volt minden, hiába szeretjük egymást teljes szívünkből, ha nem lehetünk együtt. Látni sem akarom többé! Hiábavaló volt minden próbálkozás, szenvedés, várakozás. Ha látom, ha újra beszélek vele, csak a szívem fájdítom egy lehetetlen dolog miatt. Ha minden igaz, már nem csak magamra kell gondolnom.

Ez megrémiszt.

Rettegek.

Egyedül vagyok, tényleg egyedül!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!