Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

17. Rész



***Andy***

Egy hosszú fehér folyosón ültem. Csak a terem végében árválkodó automata zúgása jelezte: nem állt meg az idő, csak én rekedtem meg, én éreztem úgy, míg arra vártam, hogy bemehessek Theához. Igaz, a nővér azt mondta, csak Rose mehet be, de addig nem voltam hajlandó elmenni, míg meg nem néztem a saját szememmel, hogy jól van. Ez az egész megint az én hibám. Ha nem lennék, ha nem ragaszkodtam volna hozzá annyira, ez a baleset meg sem történt volna.


- Három percet adok, hogy elmondd mit mondtál neki, mielőtt jött az az autó. Vagy tudod mit? Az elejitől kezdve hallani akarom az egészet. Gyerünk Andy! - Vont kérdőre húgom, amint kilépett Thea kórtermének ajtaján.


- Miért? Mit változtat a tényeken az, ha elmondom? - Kérdetem leszegett fejjel.


- Igazad van, nem változtat, de segíteni akarok. Úgy viszont, ha csak morzsákat szórtok elém, nem tudok.


- Rose, hát nem érted? Nem tudsz segíteni, senki sem tud! - Álltam meg beszédemmel, nagy levegőt vettem, majd kifakadtam. - Én nem akartam rosszat, csak biztonságba akartam tudni mindenkit. De ha választok is, valakinek így vagy úgy, de baja esik.- Szorítottam ökölbe a kezem, majd a homlokomhoz emeltem azt, idegességem csökkentésesképp, de nem használt.


- Jaj Andy, csak mond már el! - Kérlelt. - Segítek neked, csak nyögd már ki!


Nem tudom miért, a kétségbeesés, vagy a tudat, hogy elmondhatom valakinek a dolgokat - vagy talán mind a kettő - de belekezdtem végre az elejétől. Tisztáztam mi a munkám, elmeséltem a fenyegetéseket, a Theával való kapcsolatomat, s azt, hogy milyen áron szabadulhatok meg végre a Stuart családtól. Furcsamód, nem lepődött meg a szavaimon. 




- Jaj bátyus, jó nagy kalamajkába keveredtél már megint. Már az elején tudtam, hogy nem jó ötlet Elenorral járnod és Ronaldnak dolgoznod, de nem gondoltam, hogy ekkora szarba rángatnak. Sejtettem, hogy az az ember bármire képes, de ezt azért még belőle sem néztem volna ki.


- Mi? Te tudtad? - Pillantottam rá, meglepődve.


- Persze, hogy tudtam. Csak a húgod vagyok, nem hülye. Kötetlenül dolgozol, fura alakokkal jelensz meg, itt-ott és elköltöztél, pedig tudom, hogy mennyire féltesz minket. Ha tehetnéd minden lépésünket figyelnéd, és ismerlek már annyira, hogy tudjam, önszántadból nem mentél volna el. Tudtam, hogy rosszban sántikálsz, de nem gondoltam, hogy ekkora a baj.


- Szóval tudtad, de nem szóltál! - Kezdem el kínomban nevetni. - És anya? Ő tudja?


- Nem gondolom. Nem látja azokat a dolgokat amiket én. Szóval szerinted a baleset sem véletlen volt?- Váltott témát.


- Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Csak azt nem tudom még, Elenor vagy Ronald műve. De ez most nem is érdekel, ő, hogy van? Bemehetek? Tekintettem a kórterem felé.


- Nem akar látni téged.- Vágott szomorú arcot húgom.


- De látnom kell őt. Nem megyek el, amíg nem láthatom!- Makacskodtam. 


- Figyelj, ma már senki sem mehet be hozzá, de holnapra szabadságot kérek, és bejövök veled, hátha átgondolja addig. Rendben? Kell neki egy kis idő, gyere, menjünk. - Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. 


Ekkor lépett ki az orvos Theátol. Gyorsan felpattantam és odamentem hozzá. 


- Jó napot! Hogy van? - mutattam az ajtó irányába, ami mögött szerelmem feküdt.


- Sajnálom, de nem adhatok felvilágosítást, ha csak nem családtag. Nézett rám sajnálkozva.


- A barátai vagyunk, csak mi vagyunk neki, nincsenek rokonai. Kérem. - Vágtam rá kétségbe esetten.


- Mást nem mondhatok, de rendbe jön, viszont magát látta orvos? - Nézte a horzsolást a homlokomon. 


- Ez semmiség.


- Szerintem pedig nem az. Na jöjjön velem, kitisztítom a sebeit. - Mondta, ellenvetést nem tűrő hangon, így utána indultam. Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, majd jobbra fordultunk és bementünk egy terembe, ahol három ágy állt egymás mellett, függönyökkel elválasztva. Miközben felültem az első ágyra, a doktor már elő is varázsolta a sebtisztításhoz használatos eszközöket.


- Mondja, a kisasszonynak van párja? - Tette fel, a nem oda illő kérdést. Furcsálltam, de válaszoltam.


- Eddig én voltam, azt hiszem, bár bonyolult a dolog - feleltem.


- Nos, akkor vigyázzon rá. Nehéz lesz neki az elkövetkezendő néhány hónap.


- Ezt miért mondja? - Néztem rá, értetlen szemekkel.


- Ezt vele beszelje meg - mosolygott rám sejtelmesen.


Mikor végzett, elmondta, hogy a tapaszt, holnap cseréljem ki, majd elköszönt és ki indult a teremből, de megállítottam.


- Elnézést, még egy kérdés!


- És mi volna az? - fordult hátra féloldalasan.


- Bemehetnék hozzá? Csak pár percre - kértem.


- Csak tényleg pár percre. De ne zaklassa fel, komolyan pihennie kell. - Mondta, a végét már út közben.


- Köszönöm, szóltam utána, majd én is elindultam, sőt inkább rohantam Thea szobája felé. Nem érdekelt, hogy nem akar látni, az sem ha kiabál, vagy elküld melegebb éghajlatra. Látnom kell őt, és még be kell fejeznem azt, amit a baleset előtt elkezdtem. Neki is kell hallania, hogy van még remény egy közös jövőre. 


A kórterem előtti padon, Rose várakozott rám, én viszont rá sem bagózva, bekopogtam a szobába, s választ sem várva nyitottam be. Még hallottam, hogy Rose a nevemet kiáltja, és azt, hogy azonnal menjek ki onnét, de nem érdekelt. Becsuktam, majd kulcsra zártam az ajtót. Nem is gondolkoztam, csak cselekedtem, így arra sem volt időm, hogy felkészüljek, mi várhat rám idebent. 


Thea az oldalán feküdt, csak bámult ki az ablakon, közben pedig csak sírt, csendben, halkan. Nem zokogott, nem szipogott csak folytak a könnyei, az én szívem pedig majd meg szakadt. Ma megmentette az életem, ez nem kétség. Lehet, ha nem lök el, én is itt feküdnék. Azt kívánom, bár én löktem volna el őt, bár én vettem volna észre hamarabb azt az autót. Akkor most nem ő feküdne itt ilyen borzalmas állapotban.


Csak álltam és néztem őt percekig. Sápadt, horzsolásokkal teli könnyáztatta arcát, s nagy fehér gipszét mely az egész bal alkarját befedte.


- Megmondtam Rosenak, hogy nem akarlak látni. - Szólalt meg kis idő után, de nem nézett rám, csak bámult ki az ablakon, mint eddig.


- Tudom, de meg akartam nézni, hogy vagy. - Feleltem elhaló hangon.


- Csodálatosan vagyok, láthattad, most már menj! - Közölte ridegen.


- Nem csak ezt szerettem volna. Nem fejeztük be, azt amiről beszéltünk.


- Nem volt még elég Andy! Felfogtam, mi nem leszünk együtt és pont. Ezen nincs mit tovább megbeszélni! - Ült fel az ágyon, és fordult végre felém.


- De igen, van! - Léptem az ágya mellé, majd leültem az ott árválkodó székre. - Mikor Ronald az irodájába hivatott, és elmondta mit szeretne, kétségbe estem. Nem akartalak és most sem akarlak elveszíteni téged de azt mondta, ha veled maradok, akkor bántani fogja a családom.- Hajtottam le a fejem.


- Ezt már mondtad és megértem. Ha én lennék ilyen helyzetben, én is a családomat választanám.


- Nem fejeztem be. Azt mondta, ha születik egy fiú unokája, akire hagyhatja majd a birodalmát, elmehetek. Szabad leszek, oda megyek ahova, és oda, akivel akarok. Együtt lehetünk. Csak várnunk kell egy keveset.- Mondtam izgatott, reményteli hangon.


- Milyen ironikus - nevette el magát, kínjában.


- Ezt, hogy érted? - néztem rá kérdően.


- Sehogy. Mind ez, miért is érdekeljen engem? - kezdte el ingerülten - Bujkálnom kellett, hazudnom, végignéznem azt, hogy vele vagy, a legjobb és talán egyetlen barátom nem áll szóba velem miattad, hetekre eltűnsz szó nélkül, majd felbukkansz, közlöd, hogy mi a helyzet, elüt egy autó és még sorolhatnám, mert van mit, ezután pedig engedély nélkül betörsz ide, bezárod az ajtót, és közlöd, hogy van még remény? Tudod mit Andy? Fogd meg magad, és húzz el innen. Ha összefutunk valahol, csinálj úgy mintha nem is ismernél. Ne is köszönj, nem kapsz majd rá választ. Csak hadj engem végre békén, had éljem ezt a nyomorult, szar életemet egyedül, úgy ahogy eddig is. Van elég bajom, nem kellesz még te is a nyakamba. 


-Ne csináld ezt, kérlek. Nem mondhatod ezt, nem léphetsz ki az életemből úgy, mintha nem is találkoztunk volna.


- De igen. Ha el nem is tudom felejteni majd, hogy létezel, de úgy csinálhatok mintha nem is lennél. Most pedig, ha nincs más mondandód, menj el. 


- De én.. - hebegtem döbbenten.


- Azt mondtam takarodj! - Emelte fel a hangját.


- Rendben, de tudd, mindig számíthatsz rám, csak hívnod kell, s majd ha ennek az egész szarnak vége, meg foglak keresni, légy bárhol is. El fogok menni hozzád, és megkérdezem majd a véleményed újra. - Mondtam határozottan, végig a szemébe nézve, melyből újra kicsordult a könny.


Felálltam, közelebb léptem az ágyához, tenyeremet a tarkójához csúsztattam s arcon csókoltam. Így búcsúztam. Lassan, csendben, nyugodtan. 


- Tudom, hogy egyszer még az enyém leszel. Addig is, vigyázz magadra! - Súgtam halkan a fülébe,majd elindultam, ki az ajtón, hátra sem nézve. Nem érdekelt, hogy Rose épp azért szid, amiért nem hallgattam rá. Egy célom volt, megtudni, hogy ki áll a baleset mögött. 


Épp a kijárathoz vezető folyosóra fordultam be, hátam mögött Rose-al, mikor Elenorba botlottam, aki épp szembe jött velem.


- Á! Hát itt vagy! Üdvözölt gúnyosan.- Hogy van a kis barátnőd? Azt csiripelték a madarak, hogy valaki csúnyán elütötte. - Mondta gúnyosan, kacagva.


Pár másodperc kellett, hogy felfogjam, mit mondott, s mikor ez sikerült rájöttem, ő egy hajszállal sem jobb az apjánál, sőt. Kiköpött Ronald. Ő is bármire képes. Undok, számító és bosszúszomjas.


- Te voltál! -Szűrtem a fogaim közt, s hihetetlen harag gyúlt bennem. 


Karon ragadtam, s húzni kezdtem kifelé. Nem érdekelt, hogy Rose és ő egyszerre kezdtek el kiabálni, az sem izgatott, ki látja, a következmény pedig végképp nem...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!