Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

19. Rész



A kórházban töltött tíz hosszú nap után, végre újra hazamehettem. Ahogy kértem, az első nap történtek után, nem jött be hozzám senki. Igaz, ez így rosszul hangzik, de ennek én csak örültem. Volt időm megnyugodni és logikusan átgondolni a a helyzetet amibe saját magamat kevertem. Tudatosult bennem, hogyan is viselkedtem az engem körülvevő emberekkel, s emiatt pedig mélységesen szégyelltem magam. Kiborultam, és azokat bántottam, akik szeretnek engem, ez pedig nem szép dolog, de logikus. Kit bántanánk, ha nem azt akik mellettünk vannak.



Ahogy kiléptem a kórház, áporodott öreg falai közül, mélyet lélegeztem a friss, nyár eleji levegőből. Úgy éreztem mintha a nap, nem csak bőrömet, hanem megfáradt lelkemet is melengetné. Mintha energiával töltene fel, s így újult erővel zárhatom le, rövid, ámde tanulságos szakaszát londoni életemnek.

Úgy gondoltam, először, Rose-al kell tisztáznom a helyzetet, ezért taxiba ültem és elindultam lakásom, illetve a kávézó felé.

Ahogy beléptem az aranyos, hangulatos kis helységbe, rögtön elárasztottak az emlékek. Sok boldog pillanatot töltöttem itt el, meghatározó volt számomra ez a családias környezet.


- Szia Rose - üdvözöltem, nekem háttal a pultban tevékenykedő lányt. Lassan fordult felém, arcán a várt harag és gyűlölet helyett mást láttam. Sajnálatot.


- Szia. Kiengedtek? - Kérdezte kedvesen, amin meglepődtem, hisz nem ezt érdemlem.


- Igen. Ha volna egy perced, beszélhetnénk? - Kérdeztem zavartan.


- Persze, most nincsenek sokan, kérsz egy kávét?


- Igen - vágtam rá hirtelen, majd tudatosult bennem, hogy nem ihatok koffeint. - Vagyis nem. Egy narancslevet, inkább. - Javítottam ki magam gyorsan. - Rose értetlenül nézett, de teljesítette a kérésemet, és pár perc múlva, egy pohár narancslevet tett le elém.


- Tessék. Szóval. Hallgatlak - nézett rám, kedvesen.


- Bocsánatot szeretnék kérni. Tudod, amit Andy mondott nekem, aztán pedig a baleset, kiborultam és csak egyedül szerettem volna lenni. Nem tudtam feldolgozni a történteket azonnal, de nem így kellett volna reagálnom, tudom, hogy te csak jót szerettél volna. - Pillantottam le a mondat végeztével, zavaromban.

- Semmi baj. Megértem. Tényleg túlzizegtem a dolgokat. - Látta be, s kilépett a pult mögül majd ölelésébe vont.


- Boldogan, megnyugvással öleltem vissza, de a természet közbe szólt. - Ez vanília? - Ugrottam hátra, s fintorodtam el rögtön, Rose parfümjének illatától.


- Igen, új, most kaptam anyutól. Nem tetszik? - Nézett rám zavartan.

- De csak, nekem most.. - Indultam el sietősen a mosdó irányába, mert gyomrom újfent felfordult.


Dr. Robson szerint ez szokványos. Vannak olyan nők, akiket már az első pár hétben is rosszullétek gyötörnek. Ez engem nem nyugtat meg, ahogy az sem, hogy a legrosszabbkor dobtam ki a taccsot. Rose-nak nem lehet hazudni, átlát mindenen. Biztos vagyok benne, hogy rögtön vette a lapot, mikor az előbb kirohantam. Mikor úgy éreztem, talán rendben leszek, nehézkesen, egy kézzel megmostam az arcom. Épp mikor papírtörlővel próbáltam felitatni a felesleges cseppeket, kivágódott az ajtó. Ahogy megpillantottam, láttam rajta, hiába is akarnám leplezni a nyilvánvalót, rögtön levágta a tényeket, és most magyarázatot vár. Csak álltam ott, nem tudtam, hogy kezdjem, vagy egyáltalán mit is mondhatnék.

- Tudja? - Dőlt neki a falnak, s kérdése közben karba tette a kézzel.


- Nem. Én nem is szeretném ha tudná. - Jelentetem ki, miközben a használt papírt a kukába hajtattam, majd kikerültem őt.


- Most ugye csak viccelsz. És hogyan tervezted eltitkolni valaki elől hogy terhes vagy, akivel nap mint nap találkozol? - Kérdezte gúnyosan miközben utánam sietett, s maga felé fordított az étterem és a mosdók közti keskeny folyosón.


- Úgy, hogy elmegyek. Haza megyek Redhillbe. -Jelentettem ki határozottan.


- Thea, ne hülyéskedj már. Terhes vagy, Andy pedig az apja. Nagynéni leszek, nem mehetsz el. - Próbált meggyőzni apró mosollyal az arcán.


- És mégis mit gondolsz, hogy lesz ez után? Majd boldogan élünk, négyesben, Andy, Elenor én meg a baba? Ha itt maradok szerinted nem leszek veszélyben? Szerinted Elenor csak úgy, hopp elfelejt mindent és nem akar majd bosszút állni amiért együtt voltam Andyel? Tényleg álomvilágban élsz? El kell menjek innen. Családot akarok a gyerekemnek, nyugalmat és biztonságot, és ha itt maradok, egyik sem lesz meg.


- Ebben igazad van - gondolkozott el, majd folytatta - de Andynek joga van tudni, hogy gyereke lesz. Ezt nem tagadhatod meg tőle.


- Mire volna jó, ha elmondom? Csak újabb zűrt kavarnék. Felemésztené a tudat, hogy nem lehet velünk. Már igy is elég nehéz és bonyolult, nem kell, hogy még rosszabb legyen.



- Nem hiszem, hogy ez így jó ötlet lenne. - Jelentette ki azt amit én is gondolok, de nem tehetek mást - valamit még tudnod kellene, de szerintem nem tőlem, úgyhogy mielőtt elmész, beszélj Andyvel. Üljetek le együtt. Most már mind a ketten megnyugodtatok, és átlátjátok a helyzetet. Mond el neki, tudnia kell. Joga van hozzá. - Próbált meggyőzni és igaza volt. El kell neki mondanom, hisz mégis csak ő az apja.

- Jól van, beszélek vele, de kérlek, ne mondj neki semmit.


- Megpróbálok - mosolygott - Mikor indulsz?

- Holnap hajnalban indul a gépem.

- De ígéred, hogy hívsz majd és küldesz képeket?

- Csak ha majd meglátogatsz - mosolyogtam rá őszintén.

- Persze, hogy megyek, ki nem hagynám. - Öleltük meg egymást utoljára.

- Rendben, most indulok, összepakolom a holmim, aztán beszélek Andyvel.. Vigyázz Katrinere és Andyre is. - Kezdtem elérzékenyülni.

- Te is vigyázz magadra. Aztán el ne felejts! - Fenyegetett viccesen.


A búcsú nehéz, szokták mondani, nekem mégsem volt kifejezetten az. Örömmel tölt el, hogy haza mehetek.Talán az idő, vagy a változás szele okozza, de nem fáj már annyira, mikor arra gondolok, hogy a családi házunkba fogok hamarosan hazatérni, s itt hagyom ezt az életemet.

Miután összepakoltam, úgy döntöttem, ideje megkeressem Andyt és tisztázzam vele a dolgokat. A lakásához érve, egyenesen a harmadik emeletre vettem az irányt, és becsengettem. Szívem a torkomban dobogott, talán életemben nem voltam ennyire ideges valami miatt, az ajtóban viszont, nem az várt akire számítottam.


- Hát te meg mit akarsz itt? - Szűrte a fogai közt Elenor vérben forgó szemekkel.


- Csak, Andyvel szerettem volna beszélni, de nyilván nem alkalmas, majd visszajövök. Mondtam, és már hátat is fordítottam. Andy meglepődötten csengő hanga állított meg.


- Várj! Baj van? - Kérdezte továbbra is meglepődötten.


- Nem, nem fontos, csak el akartam köszönni, mert elköltözök. - Mosolyogtam zavaromban.


- És mégis miért kellene elköszönnöd az ÉN vőlegényemtől? - Csendült Elenor, gőgös, ámde bosszús hangja.



- Eli, kérlek. Válthatnék pár szót vele? - Nézett ellenvetést nem tűrő szemekkel a lányra, bennem pedig, az a kevés remény is ami eddig pislákolt, mostanra kihunyt. A remény arra, hogy valahogy megoldja, és együtt neveljük fel a gyermekünket. Hisz elveszi őt, s így, mi sem lehetünk együtt, sem most, sem pedig később.

- Na jó. Jó utat nagyon fogsz hiányozni! . - Közölte foghegyről, gonosz hangsúllyal, majd hátat fordított és bemasírozott a lakásba. Andy behajtotta maga mögött az ajtót és úgy fogott bele.


- Hova mész? - Nézett rám riadt szemekkel.

- Haza költözök Redhillbe. Jobb lesz ott. - mondtam ridegen.

- Nem mehetsz el. Ne hagyhatsz itt - kérlelt.

És mégis miért ne menjek? Talán azért mert elveszed? Jobb lesz neked nélkülem, nekünk pedig nélküled. - Csúszott ki a számon, bennem pedig rögtön megfagyott a vér. Ezek után, nem akartam elmondani, de önkéntelenül rávezettem.


- Tessék? Nektek? Ezt mégis hogy érted? - Nézett rám döbbenten.


- Nem fontos, megyek is - fordítottam neki hátat, majd elkezdtem lesietni a lépcsőn, ő pedig utánam.


- Thea! Most azonnal állj meg! Dörrent rám, mikor már csak karnyújtásnyira voltunk egymástól. - Te terhes vagy? - Kérdezte ijedt, döbbent hangon, suttogva.


Erre a kérdésére megálltam, majd lassan fordultam felé, ő pedig egy lépcsőfokkal lejjebb lépett ez idő alatt, s közben végig az arcomat fürkészte.


- Igen. - válaszoltam nagyot nyelve, s szem lesütve vártam a reakcióját.


- Az nem lehet. Azt mondtad...- akadt el a szava, s döbbenetében leült a lépcsőre, s révedt maga elé, a semmibe.


Leültem mellé, és gondolkoztam, hogyan kezdhetnék bele, mit is mondhatnék, hisz engem is pont így taglózott le a hír.


- Az orvosom azt mondta, nekem nem volt megfelelő a gyógyszer összetétele. Ritkán előfordul. Eddig ugye nem volt gond, mivel senkivel nem voltam azelőtt, de most, hogy együtt voltunk... - nem válaszolt semmit, csak továbbra is bámult a semmibe.


- Most mi a franc lesz? - Nézett végre rám, riadt szemekkel kis idő múlva.


- Semmi Andy. Te itt maradsz, elveszed Elenort. Én haza megyek és minden rendben lesz. Nyugodj meg. Jól leszek. - Mosolyogtam rá bágyadtan.

- De mégis az én gyerekem.- Nyúlt hirtelen a hasamhoz - Ennek nem igy kellene lennie, nem mehetek veled, nem lehetek veletek.



Egyetlen gesztus, egyetlen mondat, s ha nem lett volna eddig elég, most teljesen összetörtem. Talán könnyebb volt abban a tudatban élnem, ha nem mondom el neki, akkor az azt jelenti, hogy nem is akar velünk lenni, de ráeszmélni a tényre, hogy velünk lenne, gondoskodna rólunk, de nem teheti, talán durvább volt, mint gondoltam. Az érzelmek elárasztottak, a fal leomlott, s az összes érzelem ami bennem kavargott, a félelem, a bánat, a szomorúság és a magány felszínre tört. Csak sírtam, hang nélkül hullottak a könnyeim. Megsirattam a lehetetlen szerelmünket, azt, hogy a gyermekem apa nélkül nő majd fel, és magamat, mert társ nélkül kell végigmennem ezen a göröngyös úton. Utoljára, hozzá bújtam, beszippantottam fűszeres illatát, melyet sosem fogok és nem is akarok elfelejteni. Örökké érezni fogom majd teste melegét, lágy simogatását, mellyel próbált nyugtatni, s ajka puhaságát, melyet a homlokomon éreztem. Mikor nagyjából megnyugodtam, rájöttem, ideje mennem. Nincs már keresnivalóm itt. Letöröltem a megmarat könnyeimet, majd felálltam s leporoltam a nadrágomat.


- Megígéred, hogy hívsz majd? - Kérdezte szomorúan.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Jobb, ha minden kapcsolatot megszakítunk. - Mondtam, viszonozva a szomorú tekintetet.

- Nem teheted velem azt, hogy csak igy elmész, és nem tudok rólatok semmit. Kérlek - könyörgött s beláttam, igaza van.


- Rendben, majd írok néha. - Mosolyogtam halványan rá. - Akkor, én most megyek - jelentetem ki akadozva s elindultam. Még utoljára, visszapillantottam rá a lépcső fordulóból. Ugyan úgy ült ott, s nézte, ahogy kisétálok az életből.

Kiléptem a hűvös nyári éjszakába. Szomorúan, de megkönnyebbülve, tudván, hogy vele minden rendben lesz. Nyugodt szívvel indultam el régi megszokott kisvárosomba,ahol már régi kedves barátom várt rám.
Rájöttem, ha valakit ennyire szeretünk, akárhová megyünk, örökké velünk lesz.

2 megjegyzés:

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!