Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

9. Rész


***Thea Benett***


Azóta, az igen furcsa éjszaka óta, nem találkoztunk Andyvel. Izgatottan vártam, hogy kit akar nekem bemutatni, mert ma délutánra elhívott a St James's Parkba. Mivel nem tudtam pontosan merre van az említett hely, hamarabb indultam. Kiderült, nincs is túl messze, csak egyenesen végig kellett mennem az első kereszteződésig, majd balra fordulni, és az utca végén már látható volt a hatalmas kovácsoltvas kapu.


Elgondolkodva lépdeltem a kikövezett ösvényen, körülöltöttem rügyedző fák jelezték a tavasz beköszöntét. A madarak halkan csiripeltek, ébredezett a természet. Az út mentén elszórva, régi kopottas padok kínálták hellyel a megfáradt látogatókat. Elfoglaltam helyem az első adandó lehetőségnél, és órámra pillantottam. Még húsz perc a megbeszélt időpontig. Elővettem a könyvemet és belemerültem a regény nyújtotta álomvilágba.


Halk kacagásra lettem figyelmes. Felpillantottam, és a távolba két alakot véltem felfedezni. Mikor kicsit közelebb értek, felismertem Andyt. Az egyik karjába egy idősebb hölgy kapaszkodott, a másikban pedig egy kosár pihent.

- Szia. - Köszönt mosolyogva a fiú. - Thea, bemutatom az anyukámat Katrine-t, anya ö itt Thea a - az...egyik barátom. - Mondta elakadt szavakkal. Nem tudta pontosan kije is vagyok, bevallom én sem tudom a helyes választ.

- Jó napot! Thea Benett vagyok. Nyújtottam a kezem felé bemutatkozásképpen.

- Katrine Johnson, nagyon örülök, Tegezz csak nyugodtan. - Mosolygott fáradtan.

- Arra gondoltam, ha már ilyen szép tavaszias az idő, piknikezhetnénk egyet. - Lendített a kosárral a füves terület felé Andy.

- Akkor remélem jó vastag pokrócot hoztál, mert hiába szép az idő, hideg van. - Mondtam és kabátom zsebébe mélyesztettem a kezem.

- Ha Andyn múlik nem is lett volna pokróc, de én gondoskodtam róla. - Felelte Katrine miközben meglökte fiát az út túl oldalán elterülő füves terület felé. - Menjünk üljünk le, mert elfáradtam.

Míg Andy a kosár tartalmát pakolta ki, addig leültünk a kiterített piros - fekete kockás lepedőre.

- Andy mesélte, hogy nemrég költöztél ide Londonba. Hol laktál ezelőtt? - kérdezte érdeklődően Katrine.

Bármennyire is szerettem volna jó benyomást tenni Andy édesanyjára, semmi kedvem sem volt a múltamról mesélni. Ezért csak szűkszavúan feleltem egy halvány mosoly kísértében -Redhillből.

- Biztosan nagyon szép hely, de miért hagytad ott? - kérdezte édesanyját beelőzve Andy.

- Nos, ez hosszú történet és nem éppen a legvidámabb. - Feleltem és már törtem is a fejem, hogyan terelhetném a témát. - Kathrine, hogy magának milyen gyönyörű szeme van! Már értem, hogy a gyerekei kitől örökölték! - Erőltetett volt, tudom, de hála az égnek bevette a horgot, Andy azonban kevésbé. Szúrós szemmel nézett rám és jól tudtam: egyáltalán nem úsztam meg a helyzetet.

- Köszönöm drágám. Te pedig gyönyörű vagy. - Mosolygott őszintén az asszony és nagyot kortyolt a narancslevéből melyet az imént töltött ki fia. 

- Nehogy félre értsen Katrine, de Andy, hogy-hogy megrendezted ezt a találkát mára? - Érdeklődtem, mert úgy éreztem hátsó szándék vezérelte evvel kapcsolatban.

- Nos a múltkor említetted, hogy unatkozol, anyu is, így úgy gondoltam bemutatlak egymásnak benneteket, hátha összebarátkoztok és együtt töltitek a szabadidőtöket. Esetleg ha van időd el is kísérheted anyut a kórházba a kezeléseire. - Nézett át rólam, megszeppenve anyjára Andy

- Ugyan fiam. Erre semmi szükség. Egyedül is el tudok menni. Nem kell velem jöjjön, főleg, hogy nem a legmegnyugtatóbb hely ahol jártam. - Korholta le fiát az ötlet miatt. - De attól, természetesen ha te is úgy gondolod, összeülhetünk néha napján egy kicsit. Beszélgetünk esetleg sétálhatunk is. - Mosolygott rám barátságosan.

- Akármikor, de nagyon szívesen elkísérlek a kórházba is. Ha nem gond, megkérdezhetem miért jársz oda? - Tettem fel a kérdést bizonytalanul.

- Nos, nemrégiben mellrákot diagnosztizáltak nálam. Szerencsére nem volt nagy a csomó, a rák pedig nem produkált áttétet, de, ettől függetlenül el kellett távolítani a bal mellemet, és a nyirokcsomókat. A sugárterápián már túl vagyok, jelenleg nyirok ödéma masszázsra járok a kórházba, mert a szervezetem nem tudja elvezetni a nyirok folyadékot a műtét miatt, és ez lerakódik a karomon és a hátam bal területén ami igen fájdalmas. Ezek a kezelések segítenek ugyan, de folyamatosan ismételni kell évente, hogy ne fájjon. - Mondta el betegségét és annak részleteit érzelemmentesen.

- Nagyon sajnálom, ha bármiben tudok, segítek, csak szóljon, és tényleg nagyon szívesen elkísérlek. Mondtam a végén mosolyogva, és Andyre pillantottam aki furcsa szemekkel figyelt. Értetlenül néztem vissza rá, de ő csak vállrándítással jelezte, hogy nem osztaná meg velem, értetlensége tárgyát.

A piknikünk jó hangulatban telt. Katrine aranyos történeteteket osztott meg velem Rose-ról ès Andyről, közben pedig élveztem a vicces civódást közöttük. Keserédes pillanatok voltak ezek, hisz nem olyan rég, még én is élvezhettem édesanyám társaságát. Számomra még mindig felfoghatatlan az ami velük történt. Ha nincs mellettem David, talán már én is velük lennék, nem pedig itt üldögélnék.

David, akkor is tartotta bennem a lelket mikor napokig nem ettem, és a szobámból sem tettem ki a lábam. Ott volt velem folyamatosan, elterelte a figyelmemet és segített valamilyen szinten túltenni magam, a baleset okozta sokkon ès depresszión. Bűntudatom van, amiért csak úgy, otthagytam őt. Tudom, hogy szeret engem, jobban is mint kellene.

Az elmúlt néhány napban, többet keresett az átlagnál, le van törve, szomorú a hangja, de mikor kérdeztem azt mondta butaság ès ne törődjek vele. Èn viszont aggódom érte, mert nem jellemző rá ez a hangulat.

A piknik után hazakísértük Katrinet, aki egyenesen a szobájába ment lepihenni, mert túlzottan kifárasztotta a mai kirándulás.

- Szóval akkor most, hogy ketten vagyunk, elárulhatnád az igazat, hogy mi volt a mai ''randink,,oka? Ne próbáld bemesélni nekem, hogy az igazat mondtad a parkban, mert hiába imádom az anyukádat, nem vagyunk egy korosztály, és én sem vagyok a legjobb barátnő típus. Szóval? - Vontam kérdőre Andyt.

-Na jò. De csak azért mondom el, hogy együtt működj a tervemmel. - Felelte nagy sóhaj kísértében. - Ronald tudja, hogy van köztünk valami. Megfenyegetett, hogyha megbántom Elenort, megismerem a rosszabbik énjét, de nyugi, itt jön a képbe a tervem. - Nyugtatott az arckifejezésem láttán.

- Szóval, ha több időt töltenél anyával, akkor lenne mire fogjam azt, hogy találkozunk. Ha esetleg felmegyek hozzád, vagy együtt látnak, akkor ráfoghatom anyára. - Érted?

- Andy, hogy lehetsz ilyen?- néztem a szemébe dühösen - Belekevered az anyukádat is ebbe az egészbe? Nem elég hogy én nyakig benne vagyok, még őt is húzzuk magunkkal? - Mondtam felháborodottan, suttogva. Ö szemben állt velem s állta a tekintetem.

- Akkor? Szerinted mit csináljunk? Halljam ha jobb ötleted van. - Mondta ő is erélyesebben a kelleténél.

- Nem tudom...én...Ez hülyeség, ebbe az egészbe én nem megyek bele. - Feleltem elhalkulva.

- Jó rendben akkor kitalálok mást. - Törődött bele és mondta nyugodtabb hangon. Tenyerét az arcomra helyezte, hüvelyk ujjával simította végig lágyan az arccsontomat közben a szemembe nézett.

- Nem, félre értettél. Nem csak ebbe a terve nem megyek bele. - Vettem el arcomról a kezét - Ez az egész abszurd. Bujkálni, terveket szőni hogyan találkozzunk? Ezután ha kilépek az utcára folyton a hátam mögé kell nézzek, nem-e követ valaki? Nehéz négy hónapon vagyok túl. Nem tudom, képes lennék-e ezt az egészet végig csinálni úgy, hogy tudom a végén lehetséges, hogy ez az egész küzdelem felesleges.

- Nem tudom, min vagy túl, nem tudom min mentél keresztül, mert nem mondod el. Beszélj hozzám, kérlek. Nem kell mindent, csak azt amit úgy érzel. Ne zárkózz el előlem. - nézett rám könyörgő tekintettel, miközben kezeit két vállamra helyezte. 

- Látod, ez az. Nem érzem úgy, hogy el akarom mondani. Egy kicsit sem. Azért jöttem ide, ebbe a rohadt városba, hogy felejtsek, nem pedig azért, hogy újra éljem. - Kiabáltam, az sem zavart ha a Katrine meghallja, mérges voltam mert nem érti meg ezt, haragudtam rá, mert nem hagyja a témát akkora, mikor már én is, kényszer nélkül el akarom majd mondani. Feldúltan indultam el a bejárati ajtó felé, hallottam, hogy a nevemen szólít, kéri, hogy álljak meg de nem hallgattam rá. Mérges voltam, haragudtam a világra, és magamra is hogy ezt a fájdalmat még mindig érzem. Hát sosem fog elmúlni? Örökké ennyire fog fájni?

Talán túlságosan kötődöm az emberekhez. Ez lehet, a múlt miatt, fogalmam sincs. Az eszem azt mondja meneküljek, a szívem pedig húz hozzá. Tudom, hogy ez az egész helyzet abszurd. Egy normális ember, szedné a sátorfáját és a legmesszebbre költözne egy ilyen sorsú embertől, én viszont, hiába mondtam, hogy ezt nem akarom, a helyzetet nem, de Andyt? Annál inkább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!