Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

Epilógus


***Thea***


Mit is mondhatnék? Anyuék halála óta az életem gyökerestől megváltozott. Dorothy születésével, új értelmet nyert az életem. Újra úgy érzem, van kiért felkeljek reggel, van kiről gondoskodjak, van egy csöppség, aki mindenben rám számít. Ha ránézek, nem az jut eszembe, kit vesztettem, hanem, hogy kit kaptam azzal, hogy megismertem Andyt. Hiszem, hogy nélküle nem lenneék az a nő aki ma vagyok.

Ami nem öl meg, az megerősít! - Sokszor hallatom ezt a mondást annak idején édesapám szájából, de értelmet, csak az elmúlt három évben kapott számomra. Nehéz éveken vagyok túl. Ha felsorolnám, magam is elborzadnék, min mentem keresztül, s mégis egy teljes értékű nőnek és jó anyának érzem magam.




Kopogtatás zavarta meg a lakás nyugodt csendjét. Az ajtó felé sétálva, furcsa érzés tört rám. Egyfajta izgalom, egy apró görcs a gyomromban, mintha szívem tudná, az ajtó mögött olyan személy várakozik, akiről rég csak remélni tudtam, egyszer majd viszont látom. S valóban ott állt, egy több mint két éve nem látott ember. Az a valaki, aki a mai napig mély nyomot hagyott az életemben.

-Andy? - Döbbentem le, ahogy megpillantottam őt. Ugyan olyan hatást gyakorolt rám a jelenléte, mint annak idején. Szinte semmit sem változott. Arca ugyan olyan markáns, szemeiből még mindig sugárzott az önbizalom és a határozottság. Ahogy rám emelte, mély kék tekintetét, újra felelevenedtek bennem a régmúlt szenvedélyes és örömteli pillanatai.

-Szia. - Köszönt határozottan, mosollyal az arcán s reakció után fürkészte az arcomat.

-Hogy kerülsz te ide? - Kérdeztem döbbenten.

-Megígértem, ha majd lehet, megkereslek. Hát, most itt vagyok - közölte nyugodt, vidám hangnemben.

-Gyere be - invitáltam be, s a konyhába kísértem, majd kávéval kínáltam s leültem vele szemben. Nem hittem a szememnek. Oly rég vágytam erre a pillanatra, s most, hogy ez eljött, nem tudtam elhinni, hogy ez valóság, s nem csak egy újabb álom.

- Látom, meglepődtél, hogy itt vagyok - törte meg a csendet, s evvel egyben oldotta a köztünk felmerülő feszültséget.

- Igen, bevallom, nem gondoltam, hogy valaha találkozunk még - feleltem őszintén.

- Megígértem, és most itt vagyok. Csak idő kérdése volt. És, hogy vagy? Mi történt veled az elmúlt két évben? - Kezdett faggatózni, de Dorothyról, nem kérdezett semmit.

- Ez elég hosszú történet - mosolyogtam, majd ittam egy kortyot, langyos kávémból.

- Ráérek, azért jöttem, hogy meghallgassam - mosolygott vissza.

- Nos, miután hazajöttem Londonból, rájöttem, hogy nem kesereghetek azon, hogy hogyan kellett volna történnie, mert már nem csak a saját, de a gyerekem életéről is én gondoskodom. Rájöttem, hogy ez a" minden fejben dől el " dolog, tényleg igaz. Nehéz volt, de összeszedtem magam és nem sokra rá férjhez mentem. - kezdtem bele, történetembe, de kislányom sírása szakította meg, hogy kifejtsem részletesebben, átgondolatlan házasságomat Daviddal. Ahogy rá pillantottam, szemeiben elkeseredést láttam.

- Mindjárt folytatom. - Mosolyogtam rá bizakodóan, majd elindultam kislányom szobája felé. A kis álomszuszék újfent pontosan ébredt fel délutáni alvásából. Szinte még félig aludt. Kis arcárt a nyakamba fúrva csüngött a karomban.

Ahogy beléptem vele a konyhába, Andy arcáról  minden érzelmet le lehetett olvasni. Láttam a szemeiben az izgalmat s a rettegést.

A pultra készített cumisüveggel a kezemben ültem le az asztalhoz, majd szokás szerint Dorothy kezébe adtam azt, hogy ihasson. Nem igazán tudtam, hogyan is mutassam be a lányomat az apjának.

- Szóval, Andy, ő itt Dorothy. - Mosolyogtam rá, ő pedig elbűvölve nézte, saját maga kiköpött mását. Egyelőre még rövidke egyenes sötét barna haj, nagy kék szemek, huncut mosoly. Teljesen rá hasonlít.

Dorothy csak barátságtalanul méregette az előtte ülő, számára idegen férfit, Andy pedig hol engem, hol pedig a kislányt nézte elbűvölve.

- Nos, és veled mi történt eddig? - Kérdeztem, csak, hogy a kínos csendet megtörve jussak információhoz róla.

- Ez is egy hosszú és mondhatni tragikus történet - szólalt meg végre, majd rövid szünetet tartott.

Miután elmentél, Ronald békén hagyott minket, megelégedett avval, hogy elvettem Elenort.

Néhány hónapig Eli a felhők fölött járt, majd elkezdett egyre furcsábban viselkedni. Nem érdekelte mit csinálok, hova megyek. El volt magával. Nem értettem a dolgot, de nem is zavart, legalább nyugtom volt tőle. Úgy éltünk mint a lakótársak, nem mint a házasok, de a válásba Ronald nem ment bele. Így maradt minden ugyan úgy, egészen három héttel ezelőttig.

Épp anya születésnapját ünnepeltük, kivételesen Elenor is velem volt, mikor csörgött a telefon. A rendőrség keresett. Ronald házát felgyújtották. Az én véleményem az, hogy valaki leszámolt vele. Nagyon sok haragost szerzett az évek során.

Ronald meghalt, s egyben a szabályai is, amik megkötötték a kezünket. Végül kiderült, Elenornak van valakije, de nem szólt, mert tudta, az apja úgy sem enged a szabályaiból, így titokban tartotta egészet három héttel ezelőttig. Múlt héten elváltunk. Szabad lettem, és mos ott vagyok, ahol eddig is lennem kellett volna, de úgy  tűnik, elkéstem - könyökölt az asztalra, s fej lehajtva, nagy sóhajjal könyvelte el, kapcsolatunk lehetetlenségét.

- Ezt miből gondolod? - Kérdeztem halvány mosollyal az arcomon, s közben őt néztem. Kérdésemre rám emelte tekintetét, s kérdően nézett rám.

- Az előbb mondtad, hogy férjnél vagy - jelentette ki.

- Ez igaz, de nem fejeztem be - mosolyogtam továbbra is, kislányom pedig mocorogni kezdett az ölembe, jelezvén, ő unja az ücsörgést - gyere, menjünk a nappaliba - jelentettem ki, majd lányomat letettem, aki egyenest a játékaihoz sietett az említett helyre, majd mi is követtük. Leültünk egymás mellé a nagy bézs ülőgarnitúrára, míg Dorothy nagyban kezdte pakolászni ide- oda plüsseit és babáit.

- Teljes testtel felé fordultam majd folytattam, életem történetét. -Mint mondtam, hozzámentem Davidhoz, mely most, így, vissza tekintve elhamarkodott és buta döntés volt. David nem belém, hanem a rólam kialakított képbe volt szerelmes, én pedig szeretem őt, de inkább mint egy testvért, mintsem szeretőt. Mindenben mellettem állt, vigyázott ,és vigyáz ránk a mai napig, de gyorsan rájöttünk mind a ketten, hogy hiba volt ez a házasság. Dorothy születése után nem sokkal, leültünk és megbeszéltük a dolgainkat. Egy házban élünk, de külön. Nem ő Dorothy apja, inkább olyan neki, mint egy nagybácsi - mosolyodtam el a végén.

-Szóval azt mondod nem vagytok együtt? - Kérdezte már ő is felélénkülve, s boldogabban, hisz ez azt jelenti, van még esélyünk együtt.

- Igen, azt. - Mosolyogtam továbbra is.

Ő nem tett mást, csak közelebb ült és szorosan magához ölelt. Újra éreztem az illatát, teste melegét. Most éreztem csak igazán mennyire hiányzott.

- Mi lesz ezután? - Kérdeztem, mikor hosszú percek után, elengedtük egymást.

- Nem tudom, de egy biztos. Többé nem vagyok hajlandó, egy percre sem szem elöl téveszteni benneteket - jelentette ki határozottan.

A bejárati ajtó csapódása törte meg az idilli hangulatot. Elnézést kértem, majd a hang irányába siettem, ahol David pakolta le a holmiját, a bejártai ajtó mellett álló fogasra.

- Itt van. Súgtam boldogan. - David értetlenül állt az elhangzott szavakkal szemben.

- Kicsoda? Súgta vissza viccesen.

- Andy. - Válaszoltam, s a kezét elkapva vezettem a nappali ajtajához. Megálltam előtte, néztem, ahogy Andy, leült Dorothy mellé a szőnyegre, nekünk háttal, s épp azt ecsetelte neki , milyen aranyos kis babával játszik. Kislányom pedig, szégyenlős, ámde kíváncsi tekintettel méregette az idegent.

David a vállaimra helyezte a kezeit, majd fülemhez hajolt, s ezt súgta.

- Látod? Mondtam, hogy el jön majd ez a pillanat, és igazam lett. Érted már? Eddig sem voltál egyedül, mi mind itt voltunk veled, és hidd el végre, itt is leszünk. És most gyerünk, szedd össze magad, és valósítsd meg az álmod. Tégy meg mindent, hogy egy igazi családod legyen, ahogy azt megérdemled. Szavai nyomatéka ként, lágy puszit adott az arcomra, majd enyhe lökéssel indított meg a két legfontosabb ember felé.

Most már elhiszem s érzem is. Sosem voltam egyedül. Mindig volt ki szeretett, csak túl vak voltam és összezavarodott, hogy ezt lássam is. Újra van remény. Újra látom a fényt, s érzem, most már minden rendben lesz. Mellettem van mindenki akire szükségem van, s hiába vesztettem el a szüleimet, tudom, ők fentről figyelnek és vigyáznak ránk. Alakuljon bárhogy is, soha de soha nem leszek egyedül. Mellettem van a családom, van ki szeret s elfogad. Történjék bármi, most már tudom, soha többé nem leszek egyedül a világ közepén.





2 megjegyzés:

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!