Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2016. október 20., csütörtök

Prológus


  A szüleim imádták egymást, és engem is. A maguk módján neveltek fel, nem úgy, mint a velem egykorú gyerekeket. Nem voltak szokványos emberek, ahogy én sem vagyok az. Volt egy szokásuk: minden hónap harmadik szombatján randizni mentek. A helyszín mindig más, a lényeg, hogy csak kettesben töltötték el ezeket a perceket. Ez akkor sem volt másképp mikor elveszítettem őket. Télen történt, az utakat jégpáncél fedte. Az autójuk megcsúszott az országúton, miközben hazafelé tartottak és belerohantak a szalagkorlátba. Azon végzetes éjjelen, mindkettejüket elveszítettem, karácsony előtt néhány nappal. Az ünnepeket és az újévet magamba zárkózva töltöttem. A legjobb barátom, David próbált segíteni, mindent megtett, hogy jobban érezzem magam de én csak eltaszítottam őt magamtól.



  A ház azóta is csendes és rideg nélkülük. Az egykor szerető családi fészek számomra csak a magányt és a fájdalmat jelentette. Elviselhetetlen volt az emlékek között élni. Látni anyám kedvenc bögréjét, melyből a kávét szürcsölgette, apám aktatáskáját ahogy elhagyatottan feküdt a földön, várva, hogy munkára készen felkapja és útnak induljon vele. Nem bírtam tovább, így hátra hagytam az eddigi életem, a múltra emlékeztető dolgokat, melyek napról napra csak a gödör feneke felé taszítottak. Elindultam, hogy kitöröljem az életemből a bánatot, a szomorúságot és az űrt, melyet szüleim a halálukkal hagytak maguk után. Így kerültem egy Londonba tartó járatra, úton a bizonytalanba, mert annál a pokolnál, amit egykor az otthonomnak mondhattam, bármi jobb lehetett.

***


A rádió sistergése, majd a légiutas-kísérő hangja hívta fel a figyelmünket arra, hogy a gép hamarosan leszáll. Kis idő múlva elindultunk a kijárat felé, ahol az utasok már megkezdték a kiszállást. Lassan, de én is elhagytam a gépet. Csomagjaimat hamar megkaptam így a tágas, világos várótermen át, le, az utasokkal teli mozgólépcsőn indultam el a kijárat felé, ahol egy taxit leintve szerettem volna eljutni egy olyan helyre, ahol megszállhatok.


– Egy szállodába legyen szíves! – Mondtam kifulladva a taxisnak, miután bőröndjeimet betettem a csomagtartóba és beszálltam a járműbe.
– Abból sok van, drága hölgyem – felelte gúnyosan a kopaszodó úriember, akit a visszapillantóra akasztott kártya alapján, Jimnek hívtak.
– Tudja, csak most érkeztem, így nem igazán ismerem a várost. A legközelebbi hotelbe szeretnék eljutni – kértem udvariasan, de legszívesebben elmondtam volna, hogy a modora nem épp megfelelő a számomra. Válaszra sem méltatva indult el az átmeneti szállásom felé.
A gondolataimba merülve ültem és vártam, hogy megérkezzünk. Bizonytalan voltam a döntésemmel kapcsolatban, hisz egy kis városban éltem eddig, soha nem indultam el sehova egyedül, mégis úgy éreztem, hogy jobb lesz nekem itt. Senki sem ismert, senki sem tudta, mi történt a családommal. Végre megszabadultam a sajnálkozó teinetektől és a folytonos részvét nyilvánításoktól. Ennek már csak a gondolatától is fellélegeztem.
Merengésemből aktuális sofőröm hangja szakított ki, aki jelezte, hogy megérkeztünk. Kifizettem a fuvart, megköszöntem a segítséget, és az taxi ajtaját becsukva, tanácstalanul néztem szét magam körül. Egy magas épület boltíves bejáratának két oldalán egy-egy szépen zöldellő tuja álldogált, a homlokzaton pedig hatalmas arany táblán díszelgett az Apollo Hotel felirat. Lassan sétáltam be a bejáraton, majd a recepcióhoz érve kivettem egy szobát. Új ideiglenes lakhelyem szép volt és rendezett. A szoba közepén egy magas franciaágy uralta a teret, két oldalán pedig sötét mahagóni éjjeliszekrények tették karakteresebbé a szoba hangulatát. Mikor kipakolásztam azt a csekély holmit amit magammal hoztam, úgy döntöttem, feltérképezem a környéket.
A bejáraton kiérve gondolkodás nélkül indultam el jobbra. Mentem, amerre csak a lábam vitt, nézelődtem, ismerkedtem a környékkel, s mikor egy aranyos kis vendéglőt pillantottam meg, gondolkodás nélkül tértem be.
Az étterem berendezése és kinézete nagyon hangulatos volt. Az ajtóval szemben, közvetlen helyezkedett el a pult, ahol magasított bárszékeken foglalhattak helyet a vendégek, az asztalok pedig elszórva helyezkedtek el, a kirakat mellett pedig akár boxokba is ülhettek a kikapcsolódásra és étkezésre vágyó emberek.
Miután helyet foglaltam az egyik boxban, és elfogyasztottam egy, a pincérnő által ajánlott áfonyás pitét, egy kávét szürcsölgetve figyeltem magam körül az embereket. Egy idősebb férfi egy kisfiúval ült a szomszéd asztalnál. A kicsi valamiért nagyon szomorú volt, de mikor meglátta a nagy szelet csokitortát és az eper turmixot, mellyel a feltehetően nagypapája kedveskedett neki, rögtön felderült az arca. Eszembe jutott, az én apukám már soha nem fog így üldögélni az unokájával. Soha nem fogja látni a leendő gyermekemet sem ő, sem pedig édesanyám. Nem kísérnek az oltárhoz és nem látnak majd megöregedni. A sírás újra fojtogatott s éreztem azt a nagy űrt a szívemben, melyet a hiányuk okozott. Próbáltam magamat megnyugtatni, és másra figyelni így a kirakaton kibámulva figyeltem az arra haladó embereket s közben próbáltam kitalálni, kinek mi lehet a munkája, vagy épp hová igyekszik a saját szórakoztatásom és figyelemelterelésem végett.
Az ajtó minden nyitásnál csilingelve jelezte, hogy új vendég érkezett. Mikor megláttam azt, aki ezúttal betért rögtön elterelte a figyelmem a lelki vívódásomról és a játékomról egyaránt.
Magas, szálkás testalkata, oldalt divatosra vágott sötét haja s igaz, csak profilból láttam, de gyönyörű kék szemei láttán rögtön érdekesebbé vált a napom. Mosollyal az arcán sétált be a pult mögé, majd két puszival üdvözölte az egyik hosszú világosbarna hajú csinos pultos lányt majd helyet foglalt az egyik, vendégeknek fenntartott helyre, és csevegésbe kezdett az imént említett lánnyal. Csendben figyeltem a történéseket, s közben elképzeltem, hogy én is ott ülök velük, önfeledten nevetünk, beszélgetünk és jól érezzük magunkat. Elképzeltem, hogy én is tartozhatok valahová, engem is szerethetnek és engem is olyan láthatatlan kötelék fűz össze valakivel, mit amit köztük lehet érezni. Még figyeltem egy darabig az elém táruló látványt, majd visszamentem a szállodába ahol fáradtan dőltem be az ágyamba, de csak álmatlanul forgolódtam az ágyamban.

   Folyton visszatértek a gondolataim, a vendéglőben látott férfire. Ha behunyom a szemem, most is magam előtt látom, ahogy nyelve hegyével megmozgatja alsó ajkában lévő piercingjét majd szája huncut mosolyra húzódik. Kék szemei szinte ragyognak, ahogy a lányra néz azzal az őszinte szeretettel, melyet csak a lélek tükre adhat át igazán, s közben abban bízom, egyszer nekem is lesz újra valakim, aki így néz majd rám.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!