Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2017. június 12., hétfő

Válaszúton - 12. Rész - Blogregény

Újabb mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, s miután rájöttem, ez újfent sem segít azon, hogy megnyugtassam hevesen dobogó szívemet, erőt vettem magamon és bekopogtam Matt bejárati ajtaján majd vártam. Szívem a torkomban dobogott a gyomromat pedig, mintha mázsás kavicsok váltották volna fel. Az ajtó kinyílt, Matt arcáról pedig tisztán leolvasható volt minden gondolata. Haragudott rám és jogosan, hisz kisurrantam tőle se szó, se beszéd, csak eltűntem.


-  Szia -  köszöntem neki, remélve, hogy beenged s meghallgatja a mondani valómat.
-  Szia -  üdvözölt ő is. Feszült volt és sértett. A köszönésen kívül nem szólt semmit, várta, hogy én lépjek.
-  Beszélhetnénk?  -  Kérdeztem, melyre ő gondolkodott pár másodpercig, végül megenyhült és szélesebbre tára az ajtót jelezve, hogy bemehetek.  Kínos volt a helyzet, a hangulat köztünk pedig feszült. Sosem láttam még Mattet ennyire csendesnek és távolságtartónak. Leültem a kanapéra, ő pedig ahelyett hogy mellém ült volna, szemben velem, az egy személes fotelban foglalt helyet.

-  Tudom, hogy haragszol -  kezdtem bele a mondandómba -  de közbe vágott.
-  Igen, haragszom, de még mennyire... Tudod nem igazán szép köszönés nélkül lelépni. Legalább szólhattál volna, hogy mész hidd el, nem könyörögtem volna sírva, hogy maradj.  -  Nézett rám bosszúsan.
- Tudom, és tudom, hogy nem így kellett volna,  de most  szeretnék neked  mindent elmondani és akkor remélem megérted majd, hogy miért mentem el csak úgy.  -  Feleltem.
-  Akkor kíváncsian várom -  válaszolta néhány másodperces csend után, én pedig belekezdtem végre az igazságba.
-  A legelején kezdem, hogy mindent  megérts -  sóhajtottam gondterhelten.
Fiatal voltam, első éves egyetemista, mikor megismertem egy fiút. Imádtuk egymást, mindent együtt csináltunk, tiszta szívből igazán szerettem és ő is engem. Akár az életemet is oda adtam volna érte. Teltek az évek és a diploma előtt összeházasodtunk. Én szerettem volna sebész lenni, tovább tanulni, ő viszont nem. Az ő álma az volt, hogy házi orvos legyen, saját praxissal. Már a diploma előtt felajánlottak neki egy saját rendelőt egy kisvárosban, pár száz kilométerrel innen. Ő elfogadta, nekem pedig döntenem kellett: Vagy az álmom, vagy a férjem.
-  Nem is szeret téged igazán... - vágott közbe. -  Ha szeretett volna, vár egy kicsit míg befejezed a sulit és olyan helyet keres, ahol te is jól érzed magad.
-  Ez csak a mesében van így Matt. Valószínűleg én is elfogadtam volna egy ilyen lehetőséget, ha felajánlják.
-  Én pedig nem. Ha lenne feleségem, én őt is figyelembe venném, az ő véleménye is számítana, nem csak az amit én akarok, de mindegy, folytasd.
- Akkor te kivételesen gondolkodsz -  feleltem, majd folytattam a történetem. -  Miután Red Hillbe költöztünk, próbáltam beilleszkedni, az elején én is Timmel dolgoztam, de a betegek lassan mind átmentek őhozzá. Nem igazán tudom a magyarázatát a dolognak, valahogy jobban kedvelték őt, vagy talán amiatt lehet, hogy az orvos, aki eladta a praxist a csillagokig magasztalta Timet, és kisváros révén mindenki inkább ahhoz az orvoshoz megy, akit ajánlottak. Lassan a vizsgálóból a nővér pultba avanzsáltam, végül pedig semmi dolgom nem volt. Kis ideig lefoglaltam magam a házunk felújításával, de az sem tartott sokáig, és mire feleszméltem, orvosból kisvárosi feleséggé váltam, olyan lettem, aki igazából nem vagyok. Végül csak azzal a ténnyel találtam szemben magam,  hogy Tim megcsal, ezért jöttem New Yorkba. Felejteni, átgondolni a dolgokat és dönteni, de jöttél te, a szép arcoddal, a jó dumáddal és most nem vagyok jobb nála. Ugyan azt tettem amit ő, és így már nem "dobhatom rá az első követ", hisz ugyan úgy megcsaltam őt, mint ő engem. Nem akartalak megbántan Matt, esküszöm. Nagyon kedvellek, sőt, de tegnap este tudatosult bennem ez az egész és egyszerűen csak el kellett mennem.  -  Fejeztem be a mondandómat és vártam a reakcióját, de ő csak ült ott, tulajdonképpen érzelem mentesen hallgatta végig az egészet, még a szeme sem rebbent. Fogalmam sem volt, hogy mire gondolt, mit érez. Hosszú percekig csak hallgatott, nem mondott semmit, rám sem nézett, csak ült ott, mintha ott sem lennék.
-  Nem mondasz semmit? -  Kérdeztem végül, mikor már nem bírtam a hallgatást.
-  Mit mondhatnék? Hogy jogom lett volna tudni azt, hogy férjnél vagy, mert ezt szokás közölni? Erőszakos voltam, igaz, randizni hívtalak, de ha szólsz, hogy van férjed, talán nem úgy  viselkedek ahogy, leállok és most nem lenne ez az egész.
-  Tudom, de csak egy kicsit felejteni akartam azt a sok szart, ami körülöttem van.
-  Akkor ennyi voltam, egy kis szórakozás? Búfelejtő? Hát köszi...
-  Nem, nem én csak... - akadt el a szavam, hisz igaza van, kihasználtam őt.  -  Igen...
- Szuper, akkor ezt meg is beszéltük!  -  Pattant fel hirtelen jelezve, hogy a témát lezártnak tekinti, ideje mennem.
-  Matt, kérlek, ne haragudj rám, nem gondoltam bele, hogy mit teszek -  álltam fel én is -  annyira sajnálom, hogy ez így alakult.
-  Hát én még mennyire -  nyitotta ki előttem a bejárati ajtót, én pedig kiléptem rajta, majd felé fordutam.
- Matt, tényleg sajnálom -  mondtam végül, de választ nem kaptam, csak becsukta előttem az ajtót.
 A fájdalom, melyet abban a pillanatban éreztem, szinte fizikai volt. Azt hittem, majd elintézem és nyugodtan elválnak útjaink, ezzel szemben a csalódottság és a hiány könnyei mardosták a torkomat. Hirtelen úgy éreztem, legszívesebben visszamennék és örökre Mattel maradék, de nem lehet, döntöttem. Haza kell mennem és esélyt adni annak, hogy az életem egy újabb fejezethez érkezzen. Nem szabad többet agyalnom azon, hogy mi lenne ha New Yorkban maradnék esetleg Mattel, vagy ha sebész lennék. Nem. Mostantól a jelenben kell élnem, rendbe kell hozzam az életem, a kapcsolatom Timmel, és esélyt adnom arra, hogy egy boldog életet éljek az eddigi boldogtalan helyett. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!