Itt lájkolhatod a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le semmiröl!

2017. július 18., kedd

Válaszúton - 15.Rész - Blogregény

Ismerős illat csapta meg az orrom. A fertőtlenítő szer tiszta illata, melyet másokkal ellentétben én annyira szeretek. Ez az illat jelenti számomra azt, hogy ott vagyok, ahol igazán lenni szeretek. Azon a helyen, ahol gyógyíthatok.


 Azonban most valami egészen más érzésem támadt mint általában. Gyengének és fáradtnak éreztem magam, pedig még a szememet sem nyitottam ki. Furcsa zajok csapták meg a fülem.Vitatkozás, ezt tisztán hallottam, de nem tudtam kik teszik ezt, bármennyire is ismerősen csengett.
-  Vissza jött hozzád, te pedig nem veszed észre, hogy nincs jól? -  Kérdezte az egyik vádlóan.
-  Te engem ne vonj felelősségre! Ki vagy te egyáltalán és mi a francért vagy itt? - Válaszolt szintén indulatosan a másik.
- Muszáj nektek pont most veszekedni? Inkább mondd meg, mi történt a lányommal! -  Vágott közbe erélyesen egy női hang, melyet viszont  ezer közül is felismernék. Édesanyám aggódó hangja volt az. Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Kellett pár pillantás, hogy hozzá szokjak az erős neonfényhez, majd mikor kissé könnyebbé vállt szemhéjam nyitva tartása, körül néztem.
Jól sejtetem, kórházban voltam. Kézfejemben branül, fejem felett só oldatos zacskó, melyből lassanként szivrgott a folyadék a vékony csövön át. Jobban körül néztem és a félig nyitott üveg ajtóm mögött ott állt édesanyám, aki aggódóan hallgatta Timet, de harmadig személyt nem láttam. Szólni akartam, hangosabban kiabálni édesanyámnak, de nem tudtam, a szám annyira ki volt száradva. Óvatosan felültem az ágyamon és a mellettem lévő éjjeli szekrényről elvettem a vizes palackot, amit valaki már előre gondosan oda készített remélhetőleg nekem, majd kupakját letekerve nagyot kortyoltam belőle. Mikor újra a családomra pillantottam, a szívem majd kiugrott a helyéről. Épp akkor lépett édesanyám mellé Matt, kezében három papír kávés pohárral.

- Na jó, most már tényéleg tudni akarom mi folyik itt - mondtam ki halkan, majd hangosan szólítottam édesanyám újra, aki végre észre vette, hogy felébredtem és rögtön besietett a szobámba, nyomában Timmel és Mattel.

-  Drága kincsem, felébredtél? - Ugrott rögtön a nyakamba -  annyira megijesztettél! - szorított magához.
- Anya mi történt? Miért vagyok itt és ti miért vagytok itt, -  toltam el magamtól éretlenkedve.
-  Elájultál a rendelőtől pár méterre. Eby, hogy lehettél ilyen felelőtlen? Teljesen kiszáradtál és legyengültél. Fogytál legalább 6-7 kilót is.  -  Szidott le Tim, miközben a korlapomat nézte. Ha nem az utcán ájulsz el hanem otthon egyedül, akkor lehet, hogy ne tudtunk volna már rajtad segíteni -  Közölte hidegen.

-  Nem kérek kioktatást, főleg nem tőled -  vágtam rá én is hasonló hangnemben.
-  Igaza van Eby - adott igazat édesanyám is, de nem igazán érdekelt, főleg nem Timtől. Valóan nem voltam túl jó passzban az elmúlt időszakban, de legalább várhattak volna öt percet míg a földbe döngölnek. Matt csak csendben állt, tisztes távolságra tőlem illetve a többiektől is.


-  Te nem akarsz a lelkemre beszélni? Nem akarsz lecseszi, hogy milyen felelőtlen idióta vagyok? -  Néztem szúrósan Mattre, de ő csak lazán kiitta a poharának maradék tartalmát és  a tőle nem messze lévő kukába dobta, de nem válaszolt.  -  Van még valami, amit szeretnétek a fejemhez vágni? -  Néztem végig rajtuk mérgesen.
-  Szívem, csak aggódtunk miattad, nem akartunk bántani, de te is tudod, hogy Timnek igaza van. Csak aggódott érted.
-  Hát hogyne, most aggódott, eddig meg fontosabb volt Grace mint én -  vetettem oda.
-  Na jó, ezt megbeszélhetnénk inkább négy szem közt később?  -  Nézett zavartan Mattre majd rám.
- Mi az, ciki közölni mindenki előtt, hogy csak hülyítettél eddig és még mindig együtt vagy Grace-el? Könyörögtél, hívogattál, kérted, hogy bocsássak meg. Azt mondtad, hogy ez csak futó kaland volt -  vágtam a fejéhez, könnyekkel küszködve   mit sem törődve azzal, hogy mások is hallják, azzal, hogy Matt is hallja.  -  Feladtam mindent, és mikor egyszer okom lett volna rá, hogy magammal törődjek, azzal legyek akivel akarok, akkor is téged tartottak szem előtt és vissza jöttem, -  sírtam el végül magam -  de te még mindig egy önző barom vagy. Csak magaddal törődsz, másokat pedig semmibe veszel, neked csak az a lényeg, hogy neked jó legyen, igaz?

Tim mélyen hallgatott, hisz tudta, hogy igazam van. Minden eddig elfojtott érzelmem most a felszínre tört, és végre kimondhattam mit gondolok és érzek. Haragutam, hogy ellopta tőlem a legszebb éveimet. Haragudtam, mert átvert és semmibe vett, de a legjobban magamra haragudtam, hogy vak voltam és mindezt nem vettem észre. Elvakított az általam kialakított kép egy tökéletes életről. Szerettem volna erre a képre alakítani a valóságot is, bele gyömöszölni a négyzetbe a kerek életünket. Egy darabig ment is, de a buborék kipukkadt és rá kellett jönnöm, hogy becsaptam magamat hosszú éveken át a külvilágnak azt mutatva, hogy minden a legnagyobb rendben és minden tökéletes, pedig nem volt az.

Matt és anya csak a távolról csendesen hallgatták a beszélgetésünket, úgy tettek, mintha ott sem lennének, de mikor Tim már hosszú percek óta nem mondott semmit, anya próbálta oldani a feszültséget.
-  Na jól van, ebből elég is lesz mára ennyi. Aludjatok rá egyet, Aby szívem fáradt vagy, pihenj, Tim is átgondolja ezt és holnap megbeszélitek. Gyertek, menjünk, hagyjuk pihenni.  -  Indult el édesanyám az ajtó irányába, majd őt Tim követte, de Matt viszont ahelyett, hogy kiment volna az ajtón, becsukta azt, behúzta a függönyt és oda lépett az ágyamhoz. Már az is megnyugtatott, hogy láthatom őt. Jó érzés volt tudni, hogy a közelemben van, még ha nem is lehetek vele igazán, hisz megbántottam, kihasználtam és megérteném, ha soha többé, még hallani sem akarna felőlem, most mégis itt van.

-  Komolyan gondoltad azt, mikor azt mondtad, hogy mással lennél inkább?  -  Kérdezte anélkül, hogy egyebet mondott volna, rögtön a lényegre tért én pedig őszintén válaszoltam.
-  Igen, komolyan. -  válaszoltam és láttam, hogy válaszomtól nagyon elgondolkozott.
-  Tudod ez az egész köztem és Tim között nem a szerelemről szól, hanem a ragaszkodásról a sértettségről és a titkokról. Nekünk már nincs jövőnk, ezt már tudom, csak későn vettem ezt észre.
-  Sosincs késő -  dörmögte, miközben biztatóan megszorította az eddig ágyon pihentetett kezemet és halványan rám mosolygott.
-  Ha te mondod, elhiszem -  mosolyogtam vissza rá és ujjaimat összefűztem az övéivel.
Megnyugodtam. Nem haragszik rám, és talán igaza van, sosincs késő, még jóvá tehetem a hibáimat, talán rendbe hozhatok vele mindent...





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek tartsd tiszteletben a munkámat és ne másold illetve terjeszd az Interneten, hisz ezzel Szerzői jogokat sértesz! Köszönöm!